Úgy kacagtam, mint még soha, majd legalább öt alkalommal könnyekkel küzdve néztem végig. A 11 éves énemnek szüksége volt erre a filmre.
A felnőtté válás talán az egyik legnagyobb kihívás, amellyel szemben kell néznünk életünk során. Az állandó kíváncsiság, a növekvő bizonytalanság, a keserű féltékenység... Ami engem illet, gyerekként tele voltam szorongással, úgy éreztem, mindig egy lépéssel a többi korombeli gyerek mögött vagyok. Előfordult, hogy a beilleszkedés reményében olyan helyzetekbe kényszerítettem magam, amelyekben egyáltalán nem voltam önazonos, nem éreztem jól magam, és ha most, felnőttként visszagondolok erre, rájövök, hogy mennyi értékes percet elvesztegettem, mert túl gyorsan akartam felnőni. Mindezt csak azért osztottam meg, mert a felszíni különbségek ellenére a film tökéletesen összefoglalta, milyen volt az életemnek ez a szakasza.
Judy Blume 1970-ben megjelent azonos című regényének adaptációjában a címszereplő, Margaret (Abby Ryder Fortson), vallásos családból származik: apja (Benny Safdie) zsidó, anyja (Rachel McAdams) kereszténynek vallja magát. Mivel a szülők nem akarják saját hitüket Margaretre erőltetni, hagyják, hogy lányuk agnosztikusan nőjön fel, felnőttként pedig ő maga választhatja meg vallási identitását. A film során Margaret a tanára (Echo Kellum) ösztönzésére úgy dönt, hogy felfedezi és megvizsgálja mindkét vallást. Ám ez a történet sokkal többről szól, mert bár a vallás kulturális aspektusával tagadhatatlanul foglalkozik, inkább dekonstruálja azt, és fogalomként dolgozik vele. Az (egy) Istenben való hit inkább a mindennapi küzdelmeink legszemélyesebb rétegének allegóriájává válik, s olyannyira intim, hogy azokat csak magunkkal tudjuk megvitatni. A történet szerint ő mindannyiunkban ott van, és ha hiszel, akkor tulajdonképpen magadban hiszel.
Ezen kívül olyan, a fiatal lányokat érintő hihetetlenül fontos témákkal foglalkozik, mint a menstruáció, melltartó, új környezet, fellángolás, iskola, bulik, család, na meg hogy a testi érés milyen gyorsan csap át versengésbe. Ami pedig igazán különlegessé teszi ezt a történetet, az az őszintesége: valóságosan és hitelesen mutatja be egy serdülő lány megpróbáltatásait. Míg a 2022-es Pirula Panda bebizonyította, hogy még mindig hatalmas stigma övezi a menstruációt a családközpontú médiában, addig az Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret egyáltalán nem zárkózik el ezektől a témáktól, és olyan részletességgel foglalkozik velük, amennyire csak lehet. Ez főként Margaret és az édesanyja közötti interakciókban mutatkozik meg.
Bár a film nem közelíti meg azt a fajta szégyenérzetet, ami akkor lehetett úrrá rajtunk, amikor a szexről tartottak felvilágosítást, amikor az első melltartót kiválasztottuk a boltban, amikor betétet kellett kérnünk az első vérzés miatt vagy amikor először lettünk szerelmesek, Margaret anyukája mindent megtesz azért, hogy ez ne legyen még kínosabb a számára. A film sosem keveri össze a pozitív példamutatást az elérhetetlen eszmeiséggel, ugyanis tisztában van azzal, hogy egyesek számára – akár kulturális, akár személyes okokból – nem magától értetődő, hogy ezekről a kérdésekről az édesanyjukkal beszéljenek. Összességében reményteli film akar lenni, pozitív életszemlélettel.
Hogy miért is működik olyan jól ez a film és a témák ábrázolása, az nagyrészt Abby Ryder Fortson alakításának köszönhető. Szinte minden pillanatban láttam egy kicsit a saját fiatalabb énemet tükröződni a karakterében. Rachel McAdams maga az álom, Kathy Bates pedig a legédesebb nagymama. Minden karakter olyan csodálatosan és egyedien van megírva, tökéletes egységben működnek. Mindig a megfelelő időben kapják meg a kellő figyelmet, de ami még ennél is jobb, hogy egyikük sem a főszereplőhöz fűződő kapcsolata révén definiálódik. Anélkül, hogy elvenné a hangsúlyt Margaret történetéről, végigkövethetjük például az anyuka útját, aki felhagyott a művészeti órák adásával, úgy érezte, mindig meg kell felelnie az embereknek, majd megtanul nemet mondani, újra órákat ad, megmutatva, hogy bár már rég túl vagyunk a pubertáson, mégis minden egyes nap fejlődünk, érettebbek leszünk.
Az Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret lényegében egy szerelmes levél a tinilánysághoz, a sorsunk megválasztásához, a belső önbizalmunk, identitásunk megtalálásához és a testünk feletti autonómiához. Bájos és fontos film, amire 29 évesen is nagy szükségem volt.
Instagramon (@tulsokfilmetnezek) további filmes ajánlókat találhattok.